Aktuális/A feladat: tartani a helyes irányt

-A 90’-es évek a rendszerváltásról szóltak, gyárbezárásokról, változásokról, illetve volt valami izgalom is a levegőben, ami nagyon egyedi volt. Vállalkozások indultak, recesszió is volt, de hozott egy katartikus fölemelkedettséget is. Hogyan élte meg az akkori időket?

-Nekem ez akkor különösebben nem jelentett semmit. Testnevelő tanárként dolgoztam a Főiskolán, akkor nyertük az első bajnokságot az Olajbányásszal, 1991-ben. Nagyon mélyen nem érintett meg, az ember csinálta a dolgát és kész. Tartottam az edzéseket, és Lengyel Györgyi doktornő - aki sportorvosa volt a városnak, később a Fidesz frakcióvezetője, első alpolgármestere, azt mondta, szeretne beszélni velem. Erre talán a sportorvosi szobában került sor, ahol megkérdezte: mi lenne, ha az egészségügyi, sport és szociális bizottságnak tagja lennék a városházán, és lenne ott egy sport albizottság, annak lennék én a vezetője. Ez volt az a pont, ahol közvetlenül találkoztam a rendszerváltással. Ezen felül pedig abban az időben sokat vízi túráztunk, hol általános iskolásokkal, hol főiskolásokkal. Tiszakécskén beszélgettünk Szügyi Dezső barátommal, hogy mi zajlik, mit is hozhat a jövő. Ha elmennek haza az oroszok, akkor hogyan lesz tovább? Sok kérdés fölmerült, ezekről beszélgettünk egymás között.

-Aztán a beszélgetések után elkezdő- dött a konkrét munka…

-Ahogy telt az idő, immáron bizottsági tagként elkezdett az ember gondolkodni, milyen is legyen a jövő. Öltönyben, nyakkendőben, szorgosan áttanulmányoztunk minden anyagot, ami született kiegészítve, hozzáfűzéseket írva. Lőrincz Ambrussal kezdtünk, aki sajnos épp most ment el, Szabóné Erzsikével, Farkas Flóriánnal és másokkal voltunk egy bizottságban. Komolyan vettük. Kezdtük megérteni azt a megtiszteltetést, hogy ilyen történelmi eseménynek részese lehet az ember, hogy a városában alakítója lehet a jövőnek. Kőnig László volt az első polgármester, aztán egy év múlva Várhegyi Attila lett.

Logisztika: eszik vagy isszák?

-Milyen feladatok álltak ekkor a bizottság előtt?

-Az egyik komoly kihívás, amit kaptak az önkormányzatok, az oktatási rendszer átalakítása volt. Na, akkor mit kezdjünk az oktatási rendszerrel, hogyan fogjunk hozzá? 1993-ban újraindítottuk a sportiskolát - rengeteg gyerekkel. A sportlétesítményeket az állam átadta az önkormányzatoknak, így megkaptuk a Holt-tiszai vízi telepet, az evezősházat, a Sportcsarnokot a Tiszaligetben, labdarúgó pályákat. A gazdaság közben átalakult: át kellett állni a szocialista gazdálkodásról, ami egy állami dotációval működő rendszer volt, a piacgazdaságra.

A piacgazdaság egyszerűen kifejezve egy „állj meg a saját lábadon!” típusú gazdálkodás. 1996 környékére a városban tízezer fő körüli munkanélküli lett hirtelen, hiszen azok a cégek, akik ezreket foglalkoztattak, rájöttek arra, hogy ha meg kell termelni a bért, és nem kapják az államtól, az nagyon más helyzet, így felére csökkent a foglalkoztatottak száma. Emlékszem egy előadásra, ami arról szólt, hogy a városnak milyen jó logisztikai adottságai vannak. Ezt a szót tulajdonképpen akkor ismertük meg. A folyami hajózás, a közút, a vasút, illetve a légi közlekedés: mind a négy itt van Szolnokon, akkor biztos jó helyen vagyunk logisztikai szempontból. Elgondolkodtunk azon, hogy vajon miért volt a szocialista nagyiparnak tán a legerősebb bázisa Szolnok a rendszerváltás előtti időszakban. Na ezért. Meg Budapest közelsége miatt. A város vasutas és katonai jellege hozta az ideológiai erőt is, ami a baloldalhoz kötődött. Egy kommunista nagyváros volt, minden előnyével és hátrányával együtt. A múltunk volt, és az ott születetteknek rengeteg élményt és szépséget jelentett, hiszen gyereket szültek, házat vettek, építettek. Ami szép és jó volt a múltunkban, azt ideológiai okok miatt egyáltalán nem kell letagadni.

Elment a MOL, elment a Kőolajkutató, az ország két legnagyobb cége, s akkor most mi legyen? Ez egy mai példával élve, olyan érvágás volt Szolnoknak, mintha most Kecskeméten a Mercedes, vagy Győrben az Audi dobná be a törölközőt. Abban az időben itt minden sportágnak volt vállalati háttere. A MOL a kézilabdát, a Kőolajkutató a kosárlabdát, a Vegyiművek a röplabdát, a MÁV pedig a labdarúgást támogatta. Az összes pénzt, ami ehhez kellett, ők adták. Aztán itt volt a Főiskola, ami gazdasági, idegenforgalmi, kereskedelmi szakokat indított. Itt is megváltozott a helyzet: először elkezdett próbálkozni a felnőttképzéssel, közben folyamatosan csökkent a nappalira jelentkezők száma, majd végül megszűnt a képzés.

-Mégis lelkesülten végezték a feladataikat. Mi adta ebben a borús időszakban az erőt?

-Az élmény számomra az volt, hogy részt vehetek az ország egy másik irányba való elindításában, és ez nagyon megtisztelő volt. 1994-ben elindulhattam képviselőjelöltként. A Fideszben ez úgy volt, hogy leültünk, megbeszéltük, hogy ki mire alkalmas, mit csináljon, hová menjen. Kinn laktam a Széchenyin, a Lovas 13-ban, a 8. emelet 67-ben. „ Akkor te indulj a Széchenyi 3-as körzetben!” Én voltam az első, aki megnyerte a körzetét. Lenn voltunk a Bajnok étteremben, én egy zöldfülű kívülálló voltam. Persze a többiek is. 39 éves voltam, Várhegyi Attila lehetett 30 éves…, mindannyian kezdők. Most mi lesz? De jöttek az eredmények. Végül nagyjából kiegyenlített erők jelenhettek meg a testületben. A Fidesz mellett volt Munkáspárt, SZDSZ, Kisgazdapárt, MDF, MSZP a 27 tagú testületben.

Lengő szárú nadrágban

-Hamarosan az országos politikába is belekóstolt.

-Eltelt a 4 év, a Fidesz nagyon készült a választásokra, meg is nyerte ’98-ban, akkor lettem parlamenti képviselő-jelölt is. Ezt nem kívánom senkinek. Úgy megrémülve maximum a lánykérésnél voltam. Az ünnepi rendezvényen a színpadon álltam, kezemben egy szál vörös rózsával. Édesanyám nem tudott eljönni, de ki volt jelölve egy kedves házaspár, akiket nagyon szerettünk, jó kapcsolatban voltunk velük, övék volt a pót-szülő szerep. A színpadon el kellett mondanunk, hogy „nagy megtiszteltetés, hogy elindulhatok a parlamenti képviselő-választáson, és a Fidesz felkérésének eleget tehetek. Köszönöm a szüleimnek, hogy fölneveltek…” Erre mondjuk készültem egy hetet, de még így is reszketett a kezemben a rózsa. Akkoriban még a bőszárú nadrágok voltak divatban, ami mozgásával jól érzékeltette, hogy a lábaim is remegtek. Nagyon bíztattak, de elég hátul voltam a listán, így nem jutottam be a parlamentbe. Megalakult a Fidesz-kormányzat, Várhegyi megkapta a felkérést, hogy legyen a kulturális minisztérium államtitkára. Döntenie kellett, így a polgármesterséget Kovács Libórnak adta át. Libór május és október között vitte a polgármesteri teendőket. Baloldali volt, de annyira jó ember volt, az emberekért akart tenni. A Vízügyi Szakközépiskolának volt egyébként az igazgatója. Eljött az október, és akkor volt egy casting: Dr. Kovács László sebészorvossal ültünk a 12 fős Fidesz csoport előtt, programot ismertettünk, és végül én lettem a jelölt. Káplár József volt az ellenfél, ismertem, mert nagyon kezdő kosárlabda edzőként az ő kislánya a Tallinn iskolában az első csapatom tagja volt. Jóska szintén kosáredző volt, az itteni női csapatot NB I-be is vitte tán, ahogy én is. Ott volt az edzéseken, aztán vezette az oktatási osztályt is. Balla György, Lengyel Györgyi, Horváth Péter, Várhegyi Attila rengeteget segített. Aztán sikerült: 400 szavazattal…

-Utólag visszatekintve, a sok segítő mellett hogyan lehetett azt a győzelmet elérni?

-Biztos vagyok benne, hogy a kosárlabdás sportmúltam sokat segített: edzőként, előtte játékosként kellőképpen ismertek, ez nagyon sokat számított, meghatározó volt. Ez az időszak barátságokat hozott, szakmai, de most már politikai jellegű tapasztalatot is. A politikát inkább szakmapolitikának gondolom, ebbe nemcsak a sport, hanem az önkormányzatiság, az oktatás, a gazdaság is beletartozott, sok minden kezdett eljutni információként hozzám. Attilával, meg Ballával hárman nagyon sokszor, nagyon sok mindent átbeszéltünk. Hogy ez tudatos volt-e Attila részéről, nem tudom, de az biztos, hogy egy rendkívül felkészült fiatalember volt. Várhegyi fiatalabb volt nálam majd’ tíz évvel, ennek ellenére nagyon sokat tanultam tőle. Ezt szerintem most mondom először, mert eddig valamiért a hiúságom nem engedte. Nagyon komoly barátság alakult ki, a mai napig meg van ez a kapcsolat. Balla Györgynek a hihetetlen politikai érzéke is sokat segít a mai napig. Azt is láttam, hogy az MDF-ben is rengeteg jó energia szabadult fel arra, hogy a rendszerváltás jó irányt vegyen, de a szolnoki SZDSZ-ben hasonlóan: Rózsa Ferenccel, Lengyel Györgyivel, Budai Péterrel, Kőnig Lászlóval. Azt gondolom, hogy ekkor még nem jelent meg a „hogyan utáljuk egymást?” verseny. Együttműködtünk. Sőt, az MSZP-vel, Munkáspárttal szintén komoly nexus volt. Mintha ma ez kiveszett volna… Mindig jó szándékú volt az ellenzék, ha MSZP volt, ha Fidesz, a segíteni akarás volt a jellemző, még ha külön nézetek voltak is, de az ellenvélemény nem azért jelent meg, hogy a másik „megsemmisüljön”, hanem azért, mert egyik vagy másik úgy vélte, ő gondolja jobban, hogy lesz jobb a szolnokiaknak.

Elloptak két Kamazt

-Tud erre a tenni akarásra példát mondani az ellentáborból?

Csépány Sándor ezredes volt, önkormányzati képviselő, katona, kommunista, és ezt vállalta, de rendkívül tiszteltem. Semmi mást nem csinált, mint a Tallinnt igazgatta. De úgy, mint a hadseregben: fölvette a telefont, és a törzstisztjének odaszólt, hogy Pistám, akkor fél óra múlva. Akkor fél óra múlva 50 ember vagy 200 ember ott volt, ahol kellett. Megállt a hídon az öreg, az árvíznél, 2000-ben, egyenruhában. Jöttek az autók, hozták a homokot, felmutatta az igazolványát, mondta a sofőrnek, hogy „Csépány ezredes vagyok, beülök maga mellé, a homokot ide meg ide kell vinni, mutatom az utat”. Az öreg ellopott egy teherautó homokot, meg egy másik teherautónyi zsákot, cölöpöt, drótot, leparkoltak a Zagyva-cukrászda mögé, telefonált, jött 200 ember, bezsákolták a homokot, megépítették, amit kellett. Én voltam az árvízi védekezés vezetője. Este azt mondja valaki: hiányzik két teherautó. Mondom, mi hiányzik?! Két Kamaz. Az a nagy batár? Hogy tűnhetett el? Egyszer csak odasomfordál Csépány Sanyi bácsi ezredesi egyenruhájában, s nagyon halkan azt mondja: „Én vittem el a két teherautót”. Semmi más nem érdekelte, csak az, hogy a körzetében biztonságban legyen mindenki. Ez egy olyan tisztesség volt, ami arról szól, hogy a képviselőség szolgálat. Ezt a szemléletet kell visszahozni, erősíteni.

-Hogy látod a mostanában tapasztalható változásnak az okát? Az országos politika jobban beszivárgott? Vagy a helyi érdekek, önzőség?

-Mind a kettő. Azt látom, hogy mi ezt nem engedjük meg magunknak. Amikor legutóbb megnyerték 10:8 arányban a testületet, akkor mi nem az akaszkodás magas szintjét kezdtük el, hogy ártsunk. Hanem elkezdtünk dolgozni. Aztán voltak, akik átjöttek, vagy függetlenné váltak. A munka miatt. A város miatt. Ott is volt, aki mondta, én a városért lettem képviselő. Annak idején Várhegyi, amikor kijött ellene a vád, abban a pillanatban lemondott. Ő volt az első országygyűlési képviselő, aki ezt megtette. Az államtitkárságáról is.

Tűz, árvíz, cián: veszélyek kora

- A miniszterelnök úr mondta mostanában, hogy a veszélyek kora kezdődött. A kétezres évekre ha visszaugrunk, ha más értelemben is, de szintén a veszélyek korát éltük a Tisza partján: februárban a ciánszennyezés, májusban az árvíz. Ezek milyen tapasztalattal gazdagították, milyen tanulságokat mutattak a városvezetésben? Hogyan élte meg ezt az időszakot?

-Nekem ezek a veszélyhelyzetek hozták ki azokat a tulajdonságaimat, amelyek a sportban már megmutatkoztak: a hirtelen nehézzé vált helyzetek megoldásában tudok kellőképpen hatékony lenni. A mindennapi munka is megy persze, de amikor ilyen helyzetek vannak, abba bele tudok állni. És nem voltam ezzel egyedül. Fodor György és Balla György is rengeteget segítettek. ’98-ban úgy kezdtük, hogy fél 7-re bejöttünk ide ketten Kovács Libórral, aki elmagyarázta, hogy mit jelent polgármesternek lenni. Kurzust tartott. Körülbelül 3-4 hónapon keresztül. Gondoljon bele, bejön az ember egy ekkora hivatalba, följön a lépcsőn, azt se tudja, a folyosón merre kell fordulni… Libor pedig kezdte átadni, A-tól Z-ig az információkat. Nem kellett volna, hiszen baloldali volt. Többek között ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy legyen 3 pártból alpolgármester. Libor lett az MSZP-ből, Fodor György az SZDSZ-ből, Balla a Fideszből. Azt gondoltam, hogy ez fogja kiegyenesíteni a dolgokat, és így is lett. Szóval a helyzetek: decemberben akkora hó esett, hogy a kosarasok, akik Szegeden játszottak, nem tudtak hazaérni, a busz nem bírt Cibakházától bejönni Szolnokra. „Határtalan tudású” polgármesterként fölhívtam a helyőrség parancsnokát, Sárközi ezredest, hogy be kellene hozni a buszt. Kiküldött egy lánctalpas járművet, megoldották. De el kellene takarítani a városban is a havat. Azon vacakoltunk, hogy mit csináljuk ezzel a 60 centi hóval? Apukaként ilyenkor kimegy az ember szánkózni a gyerekkel. De polgármesterként? Következő helyzet: jön egy hívás, hogy kigyulladt a nappali melegedő… Mi az, hogy nappali melegedő? Hát, hogy nappal bemehetnek, ha akarnak. Micsoda? Hülyék vagyunk mi? Nappal benn lehet, éjszakára meg elengedjük őket megfagyni? Mondták, hogy a Tószegi úton meg van az éjszakai. Kimentünk, a tetőszerkezet lángokban állt. Megszerveztük, eloltották. Azt hittük, itt vége. Jött a karácsony. Jött a március, április. És elindult az árvíz. Akkor nem volt olyan „nagy”: 9 méter 72. A Vízügynél Nagy István volt a vezérigazgató, elkezdték rakni a zsákokat és meg lehetett oldani a dolgot. De azért jól megijedtünk. Következő év februárjában, tehát 2000-ben, telefonál Nagybányáról Szaniszló László alpolgármester, éjjel fél 12-kor, hogy baj van, mert a láposon elindult lefelé a cián, másfél méter hó esett… Jó, de mit csináljunk? Ő se tudta. A nemzetközi jelentések miatt a kormány is villámgyorsan tudomást szerzett a helyzetről. Fél órával később csengetnek, Orbán Viktor miniszterelnök úr áll az ajtóban. Szervusz! Gyere be! - mondtam meglepődve „Nem megyek, itt, most megvárlak, vedd a kabátodat!” Nyitott ajtónál öltöztem. A Vízügyi igazgatóságon, amit Nagy István és Kaposvári Kázmér szakmailag tudott, az messze felülmúlta a nemzetközi mezőnyt. Először is megnyitották a kiskörei vízlépcsőt, hogy egy nagy lendületű víztömeg jöjjön, ami elkezdte szívni az úgynevezett ciáncsóvát. Amikor a csóva megjelent a Tisza-tóban, akkor lezárták a zsilipet, és odaszívta a víz a ciánt, ami így csak a vízmű környékére terült. Azzal, hogy így történt, a halak ívóhelyei nem mentek tönkre. Mikor egyben volt a cián, akkor lehetett számolni percre pontosan, hogy mennyi idő alatt vonul le bárhol is a ciáncsóva. Szolnoknak 8 órára elég a tartalék ivóvize, kiszámolták, hogy 14 óra alatt vonul le a cián. De ha ezt ők nem tudják percre pontosan, akkor nem tudunk arra készülni, hogy nekünk 14 órán keresztül nem szabad vizet venni a felszíni vízművel, hanem addig mindenki töltse meg a kádakat, lavórokat, bö- dönöket vízzel. Demszky volt a polgármester Pesten, küldött egy zacskós vizet csomagoló gépet. Azzal osztogattuk a vizet. Jöttek a svájciak, hogy miben segíthetnének, norvégok is. Nagyon segítőkészek voltak. Nem sokkal később jött az árvíz májusban, és a cián, ami lejött, visszament a Fekete-tengerig ezzel az árhullámmal.

Milyen halat akar látni?

-Volt egy Rácz János nevű kormánybiztos, akit kijelöltek a ciánproblémák kezelésére. Szolnokon, a házasságkötő teremben volt a román és a magyar környezetvédelmi miniszter, itt tárgyaltak, itt szálltak le a repülők a szandai katonai bázison. Majd később, még tavaszszal kieveztünk a Tisza-tóra. Egy Pócs János nevű főhalász – ez volt a titulusa – aki nagyon jó barátom, még a vízitú- rák idejéből, megkérdezte Rácz Jánost: milyen halat akar látni? Elterjedt nézet volt ugyanis, hogy a halak teljesen kipusztultak „Itt nincs hal, mert elpusztította a cián” -hangzott a kincstári válasz. De a főhalász csak erősködött, hogy mit mutasson neki. Rendben, akkor harcsát. Mekkorát? 10 kilósat. Fölszedett egy varsát, és ott volt benne. Végig vitt az összes halfajtán jóformán. Süllőt, pontyot, kárászt mutatott. Nem pusztult ki a tiszai halállomány. A titok az volt, hogy az őshonos halak kint vermelnek a partfalban, ami viszont nem őshonos hal, mint a busa, az amúr, azok vízközt alszanak a sodorvonalban. Ott jött a cián. Azok elpusztultak, a mieink pedig, a Bodrog, Szamos felé menekültek, így sokkal kevesebb pusztult el belőlük.

-És akkor megérkezett a durvább árvíz 2001-ben

- A veszélyes az időtartama volt: kettő hónapig tartott ez a magas vízállás. Ázott át minden. A védművek mindenütt nejlonnal voltak bevonva. A legnagyobb ellenség a vakond volt, ami a víz elől menekült… a kis vakondlyukak percek alatt egyre nagyobbak lettek, ami az egész gáton egyre veszélyesebbé vált. Eljött egy pillanat, amikor azt mondták, hogy ez már kritikus. Néhány idősebb vízügyi szakember is volt ott segíteni, Fodor Györggyel leültünk megbeszélni, meddig maradjunk a városban? A Tiszaligeti töltésen a zsákokon úgy jártunk, mintha szivacson járnánk. Azt mondtuk, hogy ez a partszakasz, a város a miénk. Más úgyse fogja megvédeni. Ezért az utolsó pillanatig maradunk, ha kell, de ha a szakemberek azt mondják, hogy menni kell, akkor megyünk. Kutya kemény volt, de nagy- nagy összefogással ezen is túl lettünk. És hogy az ellenzék milyen volt? Szegedi Károly ügyvéd, ellenzéki képviselő, Pesten tárgyalt, hív, hogy mi a helyzet? Mondom, baj van. Azt mondja, akkor jövök. A tárgyalásról kijött, mondta, hogy van egy kicsit fontosabb dolga, átöltözött, és lapáttal jött le a Ligetbe. De mindenki így volt ezzel. Akkor zajlott a szerb-horvát háború. 1100 katonánk volt idevezényelve a gátakhoz, egyik este jön a telefon, hogy a katonáknak el kell menniük. Le kellett menniük a déli határra. 20 éves fiatalembereknek, mint amilyenek mi voltunk, amikor katonák voltunk. Hihetetlen megható volt, nagyon sokat, keményen dolgoztak az árvíznél, majd egyszer csak parancsot kaptak, és indultak le a határhoz. Akkor visszajött a fiatalságba vetett hitem, nem kicsit.

Stratégiai helyen élünk

-A háború árnyékában, hogy látja a dolgokat? A szolnoki idős emberekben azért genetikailag is benne van a háborútól való tartás. Szolnok mindig ki volt téve veszteségeknek: súlyos bombázások zajlottak, mivel geopolitikai szempontból is stratégiai hely városunk.

-Nem véletlenül vagyunk erős haderőközpont, a magyar haderő egyik legfelkészültebb, legerősebb része itt van. Mint a Különleges Rendeltetésű Dandár, akik kinn vannak Cipruson, Irakban, mindenhol, ahol az ég zeng. Itt vannak a helikopteresek, akikkel együttműködnek. De valóban, nem pusztán a haderő miatt, hanem az átkelőhely és a vasút miatt. Azért is van itt ekkora bázis, mert szükséges a védelem. Ezért a háború kérdésében nagyon nem mindegy, hogy milyen politikai erők működnek. A szolnoki embernek éreznie-értenie kell, hogy ami most a háborús narratíva, az nem játék. Az nem kampány, az nem politikai sandaság, hanem tényleg itt van a határainknál. Kárpátalján elrabolják a fiatalembereket, hogy menjenek a háborúba… onnan már nincs messze Záhony. Ma az olcsó politizálás kora lejárt. Ma sokkal inkább az a tét, hogy a gyerekeinket elviszik-e a háborúba, vagy nem. Sajnos, tetszik vagy nem, a mostani balliberális ellenzék ezt támogatja. Hogy példát mondjak: Hitler azért szállta meg Magyarországot, mert Horthy azt mondta, nem vihet át fegyvert az országon az oroszok felé. Nem? Akkor elfoglallak. És átvitte. Mi lett belőle? Csatlóssá váltunk a végén, és a legnagyobb kárt nekünk okozta a világháború. Azért, mert már Horthy is tudta, hogy olyan útvonal Magyarország, ahol sokkal könnyebb átvinni, mint a környező országokon, Szlovákián, Lengyelországon keresztül.

A béke lehetőségei

-A békeidő fennmaradása milyen úton biztosíthatja Szolnok jövőjét, fejlődését?

-A mostani helyzetet lehet úgy értelmezni, onnan nézni, hogy még nem készült el a Tiszaligeti fürdő, meg lebontottuk a Damjanich uszodát. De kb. 50 milliárd forintnyi fejlesztés történt az elmúlt 5 évben, és ha még a 4-es utat hozzátesszük, akkor 200 milliárd. A mértéke persze a forrásnak nem mindig érdekli az embereket. Az, hogy ez az út Budapest felé megépült, történelmi jelentőségű. Ami a gazdaságot illeti: a szolnoki gazdasági erő nem tudja elérni a ’90-es időszakot, de a magyar középvárosok között az első-második helyen vagyunk. Szolnok a 3200 magyar település közül a 6. leglendületesebben fejlődő város. 4 % alatt van a munkanélküliség, 2010-ben ez 12-13 % volt. A mostani szolnoki lobbierő, az érdekérvényesítés, a kormányzati kapcsolatok nagyságrendekkel jobbak. Elértük, hogy a 4-es mellett új ipari park nyílt, hogy az intercity gyártást az ország itt indította be Szolnokon. Ez egy nagy csata volt, nagyon örülünk, hogy a Stadler Szolnokot választotta. A Modern városok programban mi úgy gondolkodtunk, hogy meg tudjuk termelni azokat a forrásokat saját erőből, ami majd később kell. Így most azt tudom mondani, hogy több mint 11 milliárd a város saját bevétele. Ez a középvárosok között megint elöl van országos szinten. Az egészségügyi képzés azt hozta, hogy majdnem ezer fős a hallgatói létszám a főiskolán a debreceni egyetemmel való együttműködés által. Szeptembertől beindul a műszaki képzés, nem nagy létszámmal, de elindul. A gazdasági képzés megmaradt. A kutatás-fejlesztés-innováció az egyetem segítségével bármelyik cégnél elindítható. Igénylik is. A gyerekeink így az egyetem elvégzése után nem feltétlenül kell, hogy elmenjenek, ha itt is meg tudják keresni azt a fizetést, amellyel elégedettek. Ez kulcs a következő nemzedék megtartása kapcsán. A szolnoki tradicionális családok legyenek erősek, és a gyermekeik, unokáik is üljenek be a képviselőtestületbe majd. A lokálpatriotizmus erősítése tovább folytatódjon. A hitélet erős legyen, hiszen ez is fontos befolyással van a saját városunk szeretetére.

-Sokat van az emberek között. Mit tapasztal, milyennek „veszi le” a város hangulatát?

-Nem látok olyan negatív hangulatot, mint amit esetleg a közgyűlésben lehetett tapasztalni időnként. Olyat igen, hogy ezt meg le kellene aszfaltozni, az meg ott kátyús… De a szolnoki emberek munkavégző képessége erős, büszkék a közösségeikre. Az oktatásban is látszik, hogy nagyon sok okos gyerek van, továbbtanulás, egyetem után magasabb szférában helyezkednek el. A fizetések persze lehetnének magasabbak. A közlekedés is lehetne jobb, mert vannak dugók… sajnos a meglévő infrastruktúra nem ennyi autóra készült. Folyamatos fejlesztést igényel az úthálózat, meg a parkolórendszer. Szolnok viszont az egyik legzöldebb város, megtartottuk az ártéri erdőinket, ami nagyon széppé, élhetővé teszi a helyet.

-Köszönöm Polgármester úr! Sok sikert kívánok!