Joel Kaufmann

Nem valamiféle költői túlzás interjúnk címe. Koncsecskó Péter, ez a tehetséges szolnoki származású fiatalember valóban megnyert egy rangos dobvilágbajnokságot, a Drum Off Global névre hallgató versenyen. Vele készült ez az ízig-vérig zenész beszélgetés.

-Először is engedd meg, hogy gratuláljak a világbajnoki első helyezésedhez, amit a Drum Off Global dobversenyen elértél, ez egy példátlan siker, amire igazán büszke lehetsz. Kezdjük az elején: egyáltalán hogyan sikerült a világ 12 legjobbja közé kerülni?

-Ó, hát köszönöm szépen, az úgy volt, hogy éppen a Snétberger Zenei Tehetségközpontban vettem részt az egyik kurzuson, amikor Szendőfi Péter felhívta a figyelmemet erre a versenyre, illetve jelezte, hogy kezdjek el komolyan készülni, ha indulni akarok, mert az hatalmas presztízs, ha egy ilyet megnyerek. Na, végül semmit nem gyakoroltam rá, viszont a kurzus ideje alatt sikerült végig dobközelben maradnom. Jelentkeztem, lementem, és valahogy sikerült megnyernem.

-Ha jól tudom Szolnokon került megrendezésre az országos forduló, több szempontból is fontos állomás neked ez a város, hiszen itt kezdtél el dobolni is...

-Ez így van, inspiráló volt otthon játszani, rengeteg ismerős arc között, akiket még a Gitármánia táborból ismertem meg. Jókat beszélgettünk, illetve úgy érzem mentálisan is nagyon jót tett, hogy a verseny előtti napon azért elég otthonos környezetben mozoghattam, meg persze a kávé sem volt rossz, amiből elég sokat ittam...

-Egy ilyen megmérettetésen, ahol egy ritmushangszerrel kell kiállni teljesen egyedül, mivel tud készülni egy versenyző? Megírt saját darabbal, vagy van helye az improvizációnak is?

-Igazából ez teljesen a versenyzőtől függ. Ott is volt, aki előre megírtat vitt, volt aki teljesen improvizált, ugyanis nincs megszabva, hogy ki mit játszik. Vannak akik egy struktúra mentén építik fel a szólójukat, én inkább a teljesen improvizatív szólókban hiszek, hiszen az a legőszintébb manifesztációja az akkori állapotomnak.

-Akkor ha jól értem, a szólódra mint egy jelenben megélt, megismételhetetlen pillanatként tekintesz, a zenédet pedig tiszta önkifejező eszköznek látod.

-Ezt szépen mondtad.

-Viszont van egy mondás: improvizálni csak az tud, aki nagyon jól felkészült. Nálad ez a felkészülés mikor kezdő- dött, mikor kezdtél el a hangszereden játszani?

-Édesapám gitározott sokáig, édesanyám pedig énektanár, szóval nem igazán volt kérdés, hogy zenélni fogok. Mármint nekik. Nekem még elég sokáig az maradt. Ők úgy gondolták, hogy az intellektuális fejlődésem elengedhetetlen része, hogy zenét tanuljak, így a két testvérem után engem is beírattak a Bartók Béla Zeneiskolába. A legelső években inkább tehernek éltem meg, aztán 13 éves koromban elkezdtem felfedezni a neten mindenféle „drum-cover”-t, elkezdtem magamtól zenékre gyakorolni, és elkezdett formálódni a gyakorlás menete, és mennyisége...

-Ebben a korban azért elég mély tud lenni a szakadék aközött, hogy az ember milyen zenét hallgat, és milyen zenét játszik. Nálad hogy volt ez, mi vitt a könnyűzene irányába?

-Elég nagy szerencsém volt Ugró Béla bá’-val. Rajta keresztül a klasszikus mellett azért volt lehetőségem megismerkedni a dzsesszel is, ami egy klasszikus zenesuliban mindig is ritka jelenségnek számított. Bár ekkor még semmi közöm nem volt a műfajhoz, csak azokat a dalokat kezdtem el megtanulni, amiket akkortájt hallgattam. Az első dal egy System of a Down feldolgozás volt, de konkrétan ugyanúgy sosem szedtem le nótákat…

-Féltél hogy rajtad marad egy másik ember stílusa, és nem a sajátod adod majd elő, vagy lusta voltál?

-Is-is. Nyilvánvalóan zenészként rengeteg impulzus ér, de fontos, hogy ezek ne egy tudatos szinten jöjjenek létre, és szólaljanak meg, hanem csak részekként legyenek jelen mondjuk egy szólóban.

-Mennyit gyakoroltál gimnazista éveid alatt?

-Nem sokat, körülbelül olyan napi négy órát. Egy idő után valahogy ez beállt, és otthon sem kérdezték, hogy hol vagyok suli után, mert mindenki tudta, hogy négykor vége a sulinak, Peti meg megy gyakorolni. Ilyenkor különböző zenei stílusokban kerestem a saját hangom, de ekkoriban kerültem az Új Gordius zenekarba is, akiket egyébként mai napig nagyon szeretek, és becsülök. Ők voltak az első olyan banda az életemben, ahol a világzene és a dzsessz ötvözete jelen volt a repertoárban, és ez nagyon imponált, pedig akkor még mindig távol álltam a műfajtól. Katona János miatt ismerem meg az Oregont, Chick Coreát, Keith Jarrettet, a Steely Dant... Rengeteget köszönhetek nekik, barátaimnak tartom őket a mai napig.

-Mikor kezdtél el nyitni a dzsessz felé?

-Főleg akkor, mikor gimis éveim végén felvettek a Snétberger Zenei Tehetségközpontba. Ott kifejezetten dzseszszdobolással kezdtem el foglalkozni, olyan nagyszerű tanároktól tanulhattam, mint Czibere József, vagy Szendőfi Péter.

Ha jól érzékelem ez egy egészen különleges egymásra találás volt neked a dzsesszel, hiszen már többedjére említed, hogy rögtönzöl olyan élethelyzetekben, amikre mások vért izzadva készülnek, a dzsessznek pedig a legmarkánsabb védjegye az improvizáció. Mennyire hat ki az életfelfogásod a zenei játékodra?

-Szerintem ez valahogy egyszerre alakulhatott ki, szeretek az életben is improvizálni, és igyekszem a jelenben maradni, ötleteket megvalósítani. Valahogy azt tapasztaltam eddig, hogy az összes frankó dolog, ami velem történt, az valami nagyon randomnak indult, mint például a felvételim is a Snétbergerbe teljesen váratlanul jött, vagy zenekari megkeresések is csak úgy jöttek... Egyébként most jut eszembe, hogy pont ebben a kávézóban talált meg a Wedding Project Band énekesnője...

-Hogy?

-Jaa, felszaladt ide a kutyája, én pedig éppen Tóth Tiborral beszélgettem dobolásról, mikor odajött, hogy „hallom dobolásról beszélgettek, pont kellene egy dobos a zenekarunkba”. Azóta állandó dobosuk vagyok, az idei nyarat is végigmuzsikáltuk...

-Rendben... Térjünk vissza egy kicsit a világbajnok szólódra: rengetegszer meghallgattam, az egyik zsűritag is említette (aki történetesen a Meshuggah dobosa), hogy menynyire ízlésesen játszol. Számomra az volt a legfeltűnőbb, hogy milyen markánsan megkonstruált szólóról van szó. Improvizáció, de visszatérő motívumokkal, keretbe foglalva. Nem egy felvágás, nem arról szól, hogy egy szólóba sűrítesz mindent, amit tudsz, hanem teljes zenei alázattal felhasználod a téged ért impulzusokat, és koncepcióba ágyazva kommunikálsz valami fontosat a hangszereden keresztül, ezáltal valóban adva a közönségnek.

-Honnan veszed inspirációkat, kik a példaképeid?

-Egyértelmű, hogy rengeteg dobos hatással van rám, de igyekszem elkerülni a teljes átvételét egy másik zenész stílusának, próbálom inkább az ízlésemnek megfelelővé alakítani mások formai megoldásait, ha tetszik egy dolog.

Egyetemre jársz, mellette dolgozol, hogy fér bele a zenélés az időbeosztásodba?

-Mindenkinek arra van ideje, amire szeretné… Belefér, de tény, hogy úgy érzem sokszor az egyetem csak gátol a zenélésben. Játszom egyébként szeretett zenekaromban a Duckshellben, illetve a Velvet Noise-ban is állandó dobos vagyok...

-Akikkel pedig a Fülesbagoly Tehetségkutatót nyertétek meg...

-Igen, ezen kívül próbálok a saját projektjeimmel is foglalkozni…

-21 éves vagy, nemrég játszottál a Zeneakadémián, megnyertél egy világbajnokságot, több zenekarban is játszol, mellette pedig az egyetemen taposod az utolsó évedet. Mik a terveid a jövőre nézve, hogyan alakítod az idődet?

-Mostanában egyre többet aggódok ezen, sokat gondolkozom azon, hogy legyen az egyetem a zene mellett. Igazából nem sok fogalmam van róla, miként alakulnak ezek, de a magánéletből nem szeretnék több időt elvenni. Ez fix.

-A magánéleti impulzusok mennyire hatnak a zenei játékodra, mennyire építed a játékodba ezeket?

-Ez egy nagyon jó kérdés, gimnazista éveim alatt észrevettem magamon, hogy az élet bármelyik területén, ha csalódás ért, vagy valami negatívumot tapasztaltam, sosem volt kérdés, hogy gyakorolni megyek. A dobról fixen tudom, hogy ott van, és a dobbal nem okoz nehézséget megélni a helyzeteket, feldolgozni az impulzusokat. A dobolás nekem terápia is. Igazából ezért is jutottam el nemrég arra az elhatározásra, hogy főállásban szeretnék zenélni, hiszen a munkahelyek jönnek-mennek, de akárhol vagyok, a zene az nekem ott van. Meghallgat és válaszol a hangszerem.

-Köszönöm az interjút!