-Remélem nem veszed rossz néven a kérdésemet, eléggé kedvezőtlen idők járnak a zenészekre ebben a világjárványos időben. Most milyen a „music” és milyen a „szerkó”?

(Nevet, nem veszi rossz néven) -Hé srác! Figyeld a szerkót! Milyen a music? Hát, kicsit „covidos”. Most elég nehéz a szerkó, meg zenei téren bármit is csinálni. Minden le van állítva igazából. Zenész barátaim sajnos teljesen a padlón vannak. Mert hiába támogatja az állam a raktárkoncerteket, nem mindenki fért bele a csapatba. Igaz, hogy egy jó dolgot akartak volna támogatni, de sokaknak ez megalázó. Most gondolj bele, hogy egy irtózatos nagy raktárban fel van építve az a színpadkép, ami akkor lenne, ha 50 ezer ember előtt játszana a zenész. És tessék jól érezni magadat. Közönség nélkül, egy üres helyen nem nagyon megy. A zene olyan terület, amelynél létfontosságú, hogy amit én kiadok magamból, azt a közönség vegye észre, vegye át. A zenészek adni szeretnek a közönségnek. Egy ilyen koncerten maximum 3 szék van. Ez mindenkinek nagyon nehéz. Általában optimista ember vagyok, de most azt gondolom, hogy ha meg lesznek a vakcinák, a régi idők már akkor sem fognak visszajönni. Lehet, hogy teljesen más korszak jön, … jön ez az online világ, de ez már nagyon messze van a személyes kontaktustól.

-Te hogyan próbálod meg konzerválni magadat arra az időre, amikor újra színpadra lépsz?

-Nagyon nehéz. Az első időben még volt, de mostanra elfogyott a motiváció. Otthon van a dobfelszerelés, de már nagyon lecsökkent a motiváció. Egyedül, magamnak dobolni nem az igazi. Nem kell felkészülnöm semmire, nincsenek feladatok, kihívások, nincsenek megoldandó dolgok a zenében. 70 éves vagyok most, ebből 60 éve dobolok, de mindig közönség előtt. Az ember próbál olyan dolgot csinálni, amivel másokat tud segíteni, tanácsot adni zeneileg, de hát ez kevés. Maximum a teljesítményé- nek 2-3 %-át köti le.

-Sokan kérdezhették már, de mondd el olvasóinknak, légy szíves, hogy lettél Barile és Pasquale!

-Úgy lettem Barile, hogy Olaszországnak azon a területén születtem, ami Barihoz van közel, ahogy Magyarországon is különböző városnevek szerepelnek a családi nevekben. A Pasquale pedig húsvétot jelent, ugyanis márciusban, amikor születtem, akkor volt húsvét. Olaszországban születtem, Magyarországon 1956 óta élek, itt nevelkedtem. A Paci pedig onnan, hogy nem tudták kimondani a nevemet. Először a házinéni Patkálisznak hívott, nem túl felemelő. Olaszországban pedig még bonyolítják is, a becézett keresztnevem úgy hangzott volna, hogy Pasqualino. Ez végképp megoldhatatlan feladatnak bizonyult Magyarországon, úgyhogy ő annyit mondott: akkor legyél Paci. Hát, mondom, jó. Így lettem Paci. De már annyira, hogy az egész országban így ismernek. Sok helyen, amikor bejelentkezek hivatalosan Barile Pasquale vagyok, akkor visszakérdeznek: kicsoda??? Akkor mondom, hogy Paci. Ja, Paci!!! Szia! Ezt mindig hozzá kell tennem. Úgyhogy a facebook oldalamon is így írtam fel: Barile Paci Pasquale. Így meg tudnak találni.

-És Te hogyan találtál a hangszerre, amellyel szinte eggyé váltál az elmúlt évtizedekben?

-Másfél éves korom óta érdeklődtem a dobolás iránt. Olaszországban egy olyan helyen laktunk, ahol a főtér mellett minden vasárnap élő zene volt zenekarral. Kimentek a családok ebéd és szieszta után, szólt az érzelemdús olasz muzsika és az emberek táncoltak. (Itt elkezd dobolni az asztalon, amit most írásban nem lehet visszaadni). Ment a rumba, (újabb ritmusok) táncoltak az olaszok. Emlékszem, amikor meghallottam a dobnak a hangját, rohantam a lakásból ki a főtérre, megnézni, hogy ez mi. Látom ott a zenekar én pedig rögtön a dobos mögé mentem és csodálattal néztem. Aztán hazamentem és elkezdtem a székeket és szekrényeket püfölni. Aztán otthon meg engem…

-A „covid” előtt hogy teltek zenei napjaid?

-Sokat gyakoroltam, voltak zenei történések. Nem titok, hogy én a Hit Gyülekezetében dobolok 30 éve. Ott egy nagyon jó kis csapat van és Istennek a munkájában veszek részt. Folyamatosan a zenei központban éltem, az tette ki életemnek a legnagyobb részét. Feladatok, kihívások, melyeket meg kell oldani. Mindig arra törekedtem, hogy a magam részét 150 százalékosan tudjam megtenni.

-150?

-Sokan azt mondják, hogy maximalista vagyok. De én úgy vagyok vele, ahhoz, hogy az ember a színpadon 100 százalékot teljesítsen, ahhoz feljebb kell menni, mert ha csak fölmegyek a színpadra és nincs ott a dobverő a helyén, ahol szokott lenni, vagy nem szól az egyik dob, akkor abból már 10-20 százalék egyből lejön. A végére jó, ha megmarad a 100.

-Említetted a beszélgetésben a korodat, illetve ecsetelted a zenészek jelenlegi nehéz helyzetét, ennek ellenére azt látom, hogy te egy vidám, örömteli ember vagy, aki jól érzed magad így is a bőrödben. Minek köszönhető ez?

-Nyilván a Teremtő adta nekem azokat a talentumokat, amivel szolgálom Őt, és ez boldoggá tesz. De emellett odafigyelek az életmódomra, étkezésemre. Figyelem a minőségi árukat, táplálékkiegészítőket, ezzel segíteni tudok a szervezetemnek, hogy a vidámság mellett egészséges is maradjak. Na meg a szieszta. Az a helyzet, hogy ezt hoztam magammal: ebéd után egy jó kis szunyókálás…

Cikk és fotók: Kormos Ferenc