-Napjainkban jóleső egyetértéssel kaptál bizalmat, hogy Balázs Péter után te igazgasd a színházat. Minek köszönhető ez a 9 egyöntetű szavazat?

-Szerintem legfőképpen annak, hogy amit leírtam a pályázatomban, az mind vállalható a jelenlegi helyzetben. Lehetett volna színesebb, álmokkal teleszőtt a pályázatom, de én inkább igyekeztem a realitás talaján maradni. Jelen pillanatban van egy bizonytalan helyzet a pandémia miatt, nem tudjuk, hogy mikor jön egy negyedik hullám, van egy, felújítás alatt álló színház, ahova vissza kell költöznünk, reményeink szerint ebben az évadban. Ehhez képest kellett megfogalmazni a pályázatot, úgy, hogy az működőképes lehessen. Mindenkinek köszönöm a bizalmat, de kettőt a kilencből mégis hadd emeljek ki: az egyik a társulati szavazat, a másik pedig a szakszervezeti. Hogyha az a csapat, akinek 18 éve a tagja vagyok, elküldi azt a kérést, hogy én legyek a vezetőjük, nagyon megható. Ismerjük a mondást, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ha valaki nagy fába vágja a fejszéjét, azt nem otthon szokta, hanem elmegy valahová, ahol bebizonyíthatja, hogy ő ehhez is ért. Én nem tudtam még bebizonyítani, hogy a színházvezetéshez értek, de, eddigi tevékenységeim és munkamorálom, úgy látszik, hogy megelőlegezte a bizalmat. Mindegyik szavazatot köszönöm, de nekem különösen ez a két szavazat az, amely bátorít és az utamat tovább egyengeti.

-Már elkezdődött a következő évad előkészítése. Te már biztosan tudod, milyen típusú színházba ülnek be ősztől a szolnoki nézők. Ma a végletekig megosztott a világ, a globalista látásmód egyfajta új embertípust igyekszik kitermelni, míg a patriotizmus igyekszik a hagyományos értékeket az előtérbe helyezni. Milyen színház lesz a szolnoki? Népnevelő? Szórakoztató? Hazafias?

-Szolnok marad abban a helyzetben, ahol van. Nem szabad elfelejtenünk, hogy itt van a megye egyetlen színháza. A közönségünk sokféle, ezért nekünk is sokfélének kell lennünk. Nem szabad abba a hibába esni, amit fent említettél irányokat, hogy valamelyikre specializálódunk. Egyszerre kell elgondolkodtatni, egyszerre kell szórakoztatni és népművelni. A népszínház kifejezést általában pejoratív jelzőként szokták értelmezni, szerintem pedig kifejezetten találó, hisz az mindenkinek szól. A kérdés inkább a minőségben rejlik. Úgy gondolom, hogy a 18 színpadon töltött évből kiderült az emberek számára, hogy hogyan állok a színházhoz. A mostani feladatomhoz is hasonlóan, nagyon komolyan és körültekintően szeretnék nekilátni. Amikor azt keressük, hogy milyen lesz az én színházam, azt pár szóban tudnám felvillantani. Például színes, igazi értékekkel rendelkező és minden műfajt megtalálunk benne. Ez azonban nem egy hirtelen váltás lesz. Bízom benne, hogy 3-4 év alatt beáll majd az az irány, amit szeretnénk csinálni. A nagy elődök is köteleznek a minőségre. Pl. Schwajda György, akinek a legfőbb titka a minőség volt. De köteleznek azok a nagy színészóriások is, akiket a Szigligeti színpadán csodálhattunk: Törőcsik Mari, Garas Dezső, Darvas Iván és sorolhatnám. Amikor kollégákkal, vagy akár az utcán a nézőkkel beszélgetünk a szolnoki színházról, akkor valahogy mindig visszakerülünk egy schwajdai ponthoz, amiről meg tudom állapítani, hogy egy az egyben egyezik azzal, amit én is gondolok a színházról, ami megerősít és egyben példaként is ösztönöz.

-Az egy rendszerváltás utáni, történelmi pillanat volt…

-Minden pillanat történelmi. A másfél éves bizonytalanság, illetve a visszaköltözés a felújított színházépületbe szintén történelmi lesz, újra közönség elé kerülünk. Azt gondolom, hogy a színház akkor jó, ha hiteles, ha elgondolkodtat, ha ad valamit és akkor rossz, ha üres. Ezt értem a nézők, illetve a gondolatiság hiányára is. Ezeket elkerülendő úgy kell dolgoznunk, hogy ha a néző kijön a színházból, tudjon beszélgetni a látottakról. Vagy csak pezsegjen egy kicsit, mert annyira tetszett neki mondjuk az az operett. Az operettel is a legmagasabb szinten kell foglalkozni. Elvégre ez egy magyar műfaj, és hát ki másnak kellene vele foglalkozni. A műsortervben A víg özvegy szerepel, hiszen ha egy városnak van víg özvegye Lőrincz Judit személyében, akkor az kiált ezután a Lehár-mű után, aminek rendezésére Szinetár Miklós tanár urat kértem fel.

-Milyen típusú ember vagy? A nagy elődök nyomasztanak, vagy inkább inspirálnak?

-Egyszerre mindkettő. Amekkora utat én megtettem Székelyudvarhelyről, néha meg-megállok egy picit és elgondolom, hogy valóban ezt gondoltam 14 évesen, hogy ez lesz az én utam? Kicsit nyomasztó, de alapos előkészületek előzték meg azt, hogy most itt lehetek. Viszont felemelő is. Ilyenkor veszek egy mély levegőt és azt mondom, hogy én vagyok az a szerencsés, aki újra felemelheti ezt a színházat. Ez mindig újra erőt ad, hogy merjek nagyot álmodni. Ez a közönség már többször bemutatta, hogy befogadó és, hogy tényleg nagyon szereti a Szigligetit.

-Birodalmak alakulnak újra, melynek árnyékában kis nemzetek nagy csatáinak lehetünk tanúi. Neked mi az értelmezésed a mostani folyamatokról és ebben a világban a színház helyéről, szerepéről?

-Azt gondolom, hogy a globalizációval szemben, a kis nemzetek büszkeségét véve alapul, lehetünk mi is nagy álmú, kis nemzet, lehetünk büszkék a múltunkra, de meg kell találnunk a hangunkat most, a 21 században is. A színházban nem szeretnék politizálni, felvenni olyan dolgokat, amelyek nem a színházra tartoznak. Az persze más kérdés, hogy itt rengeteg olyan témát át lehet gondolni, ami társadalmi szempontból érintheti a felvetett kérdésedet. Nekem azonban inkább gondolatébresztő feladatom van és nem gondolatirányító. Szeretném elérni, hogy a színház a szentségét megőrizze, és ne váljon csatatérré. Ne szégyelljük, hogy erős nemzet vagyunk, de ne ez legyen az egyetlen ütőkártyánk. A színház színes, kell, hogy legyen, a színház nemzetközi. Globális, ha úgy tetszik.

-De mégis kell, hogy mintát adjon a színház. Milyenek legyünk ebben a sok fogódzót kínáló, de igazi értéket keveset nyújtó világban. A színházat nézték és reményünk szerint nézik majd sokan. Ők milyenné majd?

-Reményeim szerint a nézőink nyitottá válnak és gondolataikban szabadok lesznek. Nem én szeretném megmondani, hogy mit gondoljanak. Olyan kérdésekkel fogunk foglalkozni, amivel egy színház kell, hogy foglalkozzon. És ha érintünk társadalmi problémát vagy olyan témát, ami foglalkoztat a mindennapjainkban, azt csak a művészet nyelvén tegyük. Akkor nem esünk abba a csapdába, hogy mi akarjuk irányítani az embereket. Én személy szerint azt szeretném, hogy az előadásaink által a néző maga váljon szabaddá és vonja le a következtetéseket.

Kormos Ferenc