Aktuális/Vályogviskótól az univerzumig

FOTÓ:

Kardos Tamás

– Megdöbbentő számomra életpályád indulása, egyben meg is határozta irányultságodat a képi világ szeretete iránt. Süketnéma szülők gyerekeként nőttél fel…

– A bátyám másfél éves volt, mikor megszülettem. Nagybátyáméknak nem lehetett gyermekük, ezért ő elkerült a családból hozzájuk, a szüle− immel én maradtam. Két süketnéma embernek ugyanis nehéz feladat két gyermeket felnevelni. Mindenki csodálkozott, de végül megtanultam magyarul. Ők keservesen, de neveltek, tanítottak. Követelni persze nem nagyon tudtak, csak megkérdezték, hogy megtanultam−e a leckét, én meg mondtam, hogy igen. Természetesen nem tanultam meg, hanem ahol lehetett, csibészkedtem. Menet közben persze rájöttem, hogy butaságot csinálok, mert a szüleim erőfeszítéseikért hatalmas tiszteletet érdemelnek. Bátyám humán érdeklődésű komoly elsőszülött volt, a második gyerek általában mindig virgoncabb, ezért lettem fotós.

– Szüleid iránti szereteted is benne van a pályaválasztásodban. Hiszen nekik is meg akartad mutatni tehetségedet.

– Valóban, hiszen mindent képben akartam elmondani. Szüleim nehezen beszéltek, én azonban mindent értettem, amit kommunikáltak, anélkül, hogy jelbeszédet használtak volna. Igazából a látásmódot is itt tanultam meg, ebben az életiskolában, amire büszke is vagyok. Amikor külföldön tartózkodok, a nyelvi nehézségek ellenére is meg tudom értetni magam, a nonverbális kommunikáció aprólékos ismeretének segítségével jól el tudok igazodni az embereken. Nem örököltem semmit a szüleimtől, nem lettem elkényeztetve. Azt a szeretet viszont, amit tőlük kaptam, azóta is próbálom másnak is átadni, mással is éreztetni.

– A fényképezőgép csak később került a kezedbe, nem fotósként indult a pályafutásod.

– Villanyszerelőnek tanultam, de másfél év múlva kirúgtak. Kiderült, hogy színtévesztő vagyok. Elmentem segédmunkásnak az ÁÉV−hez, ott a derekammal adódtak gondok, mondták menjek melegebb helyre. Elmentem cukrásznak, voltam mozigépész, majd fotólaboráns a vízügynél. Ezek után a Hetényi Géza kórháznak lettem a fotólabor vezetője. Közben levizsgáztam fényképészetből, úgy hogy akkor már egy éve a Magyar Köztársaság Művészeti Alap tagja voltam.

– Mi volt az irányultságod? Mit fotóztál kezdetben szívesen?

– Pályám elején inkább a csúnyát fényképeztem, szociofotókat. A későbbiekben a kórházban, szociális intézményekben is ebben a műfajban ténykedtem. Most már, hogy valamelyest mondhatom, révbe értem, amellett, hogy szociofotókat készítek, nyitottabb vagyok a szép megörökítésére is.

– Mondjuk a szép tájakra?

– Hazánk gyönyörű tájai mellett volt szerencsém öt kontinens országaiban járni, bár ezen belül sajnos vannak még fehér foltok. Egyik kedvencem Dél−Afrika, de Vietnam, Japán, Izrael, Svájc, Ausztrália szintén ott van a skalpok között. Majdnem minden említett országban voltak már kiállításaim is.

– Honnan az érdeklődés idegen tájak és szokások felfedezésére iránt?

– A szocializmus alatt működő zárt rendszerből kijutni csak a sport vagy a művészet segítségével lehetett. A világot látni akaró fiataloknak valahová tartozniuk kellett, hogy annak ürügyén egy kicsit kitekinthessenek a nagyvilágba. Nos, ebben az időben én az utazás szeretetével végérvényesen megfertőződtem. 1970−ben népi táncoltam a Tisza Táncegyüttesben, akkor kezdtem intenzívebben fotózni is, pontosan azért, mert jártuk az országot−világot. Három év múlva kiderült, hogy a sport miatt az izomzatom kötött, ezért hivatásos táncos már nem lehet belőlem. Úgy döntöttem, hogy marad a fotózás, ebben a műfajban nagyobb dolgokat tudok alkotni. Még az sem nagy probléma, hogy színtévesztő vagyok, hiszen amúgy is fekete−fehérre kezdtem dolgozni…

– Amikor elutazol egy helyre inkább a táj, vagy inkább az emberek érdekelnek?

– A kettő együtt, mivel ha csupán a tájat mutatod, azért nem érdemes elmenni. De az igazán érdekes dolog, ahogy az egyes országokban élnek és viselkednek az emberek. Az annyira különleges. Indiában például egy alkalommal betértünk egy étterembe, megrendeltük az ételt. Elkezdtük volna a falatozást, de nem találtunk evőeszközt. Amikor körülnéztünk, észrevettük, hogy mindenki kézzel eszik. Mi is nekiestünk hát, néhány perc múlva azonban mindenki rajtunk röhögött, mert Indiában a jobb kéz a szájé, mi pedig balkézzel merészeltünk táplálékot magunkhoz venni. A japán szokások is megdöbbentőek, fordítva vannak bekötve, mondanánk mi humorosan. Fordítva számolnak például, mi nyitjuk az ujjainkat számoláskor, ők csukják. Magyarországon a gyermek, ha szívja az orrát, a szülő nyakon vágja, Japánban pedig ez a dicsérendő, a nálunk illendőnek gondolt orrfúvás ott a gusztustalanság kategóriájába tartozik.

– Többször jártál Izraelben, kiállításaid is voltak. Nem hagyhatom ki, hogy ne kérdezzelek…

– Izrael egy különleges ország, amely nem szép. Nem lehet mondani, hogy vetekedne Budapesttel vagy Béccsel, de az az óvárosi megfoghatatlan, egyben megható hangulat olyan, mint ha a Biblia lapjain járkálnék. Úgy érzem Jeruzsálemben magam, mint ha 21. századi emberként is benne lennék a történelemben. De ott van a fellegvár, Tel−Aviv, ami már szinte a 22. század. És ez a kettő néhány kilométeren belül, pár perces vagy órás autóútnyira, egyszerre van jelen egy országban. Az, hogy a nálunk megbukott kommunizmus Izraelben a kibucokban virágzik, elképesztő. Az eilati üdülőövezet különlegessége, a Holt−tenger, a Generázeti tó, mind−mind olyan csodák, amelyek rabul ejtik az utazót.

– Azt a szakmai és élettapasztalatot, melyeket az évek során felhalmoztál, szeretnéd átadni a következő generációknak?

– Rossz szokásom, hogy nem szeretek semmit erőltetni. Aki keres engem, annak mindent elmondok. Ha viszont látom, hogy nem érdekli, akkor ott leblokkolok, és már nem is akarok semmit mondani.

– Tapasztalsz érdeklődést, nyitottságot, tudásvágyat?

– Nem annyira. A mi korunkban voltak példaképek, voltak tisztelt emberek. Szerettünk volna rájuk hasonlítani. Most minden megszűnt. Maga a fotózás is olyan mindennapossá vált, hogy egy iPhone−nal gyönyörű képeket lehet készíteni, amiből persze mindenki azt gondolja, hogy tud fotózni. Technikailag gyönyörűek a felvételek, azonban sohasem lesz belőlük fotó.

– Mi kell a fotóvá váláshoz?

– Pont Izraelben volt egy példa: a Yad Vashem intézetnél csináltam egy képet. A táj nagyon szép öszszességében, de ki kellett venni egy részletet, amely különleges. Egy jó barátomat vittem el oda, mutattam neki a tájat, mint idegenvezető és mellékesen megemlítettem, hogy egy régebbi képemet itt készítettem. – Hogy a fenébe vetted észre? – kérdezte megrökönyödve. A szemléletmódot tudnám elsőnek kiemelni. Ennyi év szakma után én már álló vagy fekvő téglalap formában látom az előttem lévő dolgokat. De voltak kudarcok is. Mátrafüred mellett, Sástón egy gyönyörű kis tavacska kerítéssel, fákkal, nádassal, kacsákkal, gyönyörű látványt nyújtott önmagában – 360 fokban. Amint egy részletet kivettem belőle, megszűnt a varázs. Rengeteg képet készítettem, visszamentem többször, egy sem lett jó.

– Kell egyfajta lelkiállapot is ahhoz, hogy a tájban rejlő részleteket az ember észrevegye. Beszélnél erről is?

– A lelkiállapot valóban kulcsfontosságú. Ahhoz, hogy valóban elmélyedjek egy tájban, a nagy kérdés, hogy a feleségemmel voltam−e azon a helyen. A jó képeknél a válasz: nem. Ha a feleségemmel vagyok, a figyelem természetesen megoszlik, ezért nem tudok a fotózásra úgy koncentrálni. Amikor egyedül megyek, akkor teljesen felkészülve, összpontosítva keresem a témát. Azzal, hogy egy helyen megállok és nem kell gondolnom semmire, nem kell foglalkoznom senkivel, azonnal ömleni kezd a téma és akár egy pár négyzetméteren is több száz jó fotót lehet csinálni. Én sokat autózok, és autóval nyilván elmegyek rengeteg téma mellett. Amikor azonban nincs gépjármű, csak egy csodálatos táj és megfelelő idő…

– Dél−Afrikában jártál így…

– Fokváros mellett 30 kilométerre egy hatalmas öböl partján, gyönyörű természeti környezetben volt vendéglátóm otthona. Balra, jobbra kilométerekre az első városok, ez pedig egy lakatlan terület, ahol volt szerencsém eltölteni majd egy hónapot. Az első pár nap az akklimatizálódással telt, a házigazdám azt mondta, pihenjél, nézd meg a tengert, sétálgass! A második nap már ideges voltam. Itt vagyok ebben a gyönyörű országban, haladni kellene, látni kellene dolgokat. Idő kellett, hogy az itthoni pörgésből belassuljak és megértsem, hogy ebben a gyönyörű tájban kell dolgoznom és elkezdtem felfedezni a szépségeit.

– Szűkebb pátriánk helytörténetével is sokat foglalkozol, a történelmi Szolnok egyik avatott ismerője vagy. De milyen a viszonyod a mai Szolnokkal?

– Sokan támadják a Kossuth teret, nekem tetszik, hogy van a városnak egy központja, ami élhető. A Tiszavirág híddal kapcsolatosan is megoszlanak a vélemények. Erről is úgy gondolom, hogy kellett a gyaloghíd, ami öszszeköti a gyönyörű Tiszaligetet a központtal. Bízom benne, hogy egy szórakoztató és rekreációs centrumot hoznak itt létre, ahogy a világ számos helyén ezt látni. Örülök, szeretem nézni, ahogy elkezdett élni a város.

Kormos Ferenc

PORTRÉ